Ha mindig érdekelte, hogy miért az M7 vezet a Balatonra, akkor itt az ideje, elmélyedni a magyar utak számmisztikájában.
Valószínűleg minden autót vezető vagy autóban utazó fejében megfordult már a kérdés, hogy vajon miképpen alakult ki a magyar utak számozásának rendszere. Ha máskor nem, az M7-esen a Balaton felé araszolva sokaknak jutott már eszébe Hofi Géza vicce, melyben azt tudakolja, hogy miért ez a neve az autópályának, és hol a többi hat? Bár azt gondolhatnánk, hogy az utak számozása ősidők óta kíséri a magyar automobilizmust, valójában először 85 éve vezették be, majd a hatvanas évek közepén nyerte el mai, végleges logikáját.
Sajnos maga az ötlet nem a Kárpát-medencében látta meg a napvilágot, hanem a hitleri Németországban 1930-ban. Az ottani számozás a birodalmi utak rendszeréhez alkalmazkodott és valójában a náci autópályaépítési láz hívta életre. Abban az időben párhuzamosan az olaszok is fejlesztettek egy saját rendszert, ám az számok helyett ókori nevekkel (Via Flamini, Via Aurelia, stb.) illette a fontosabb utakat. A magyar kormány hosszas mérlegelés után végül a német minta mellett döntött, és röpke öt év alatt kidolgozta a hazai rendszert.
A számozást elsősorban a hazánkba látogató külföldiek és – a szaporodó autóállomány következtében egyre nagyobb távokra utazó – hazai kirándulók igényei hívták életre. Ők egy ismeretlen helyen jóval könnyebben kiismerték magukat az egyértelmű számozásokat tartalmazó térképek segítségével, hiszen a kereszteződésnél leolvasták az út számát és az atlaszban már látták is, hogy mely városokat érhetnek el az adott útvonalon. Bár a számozást tartalmazó rendelet csak 1935. augusztus 1-én lépett életbe, valójában nem késtünk el semmivel. 1939-ben – rajtunk kívül – még mindig csak 3 ország, Németország, Franciaország és a Cseh-Szlovák Köztársaság használt számozásokat a térképein. De hogyan is nézett ki a II. világháború előtt bevezetett rendszer?
Első körben a hazai utakat három kategóriába sorolták. Az I. kategóriába a határokon átmenő, nemzetközi érdekeltségű utak kerültek, 1 számjegyű, arab számos jelöléssel. Ezeket útirányuk szerint, az óramutató járásának megfelelően számozták meg, a legfontosabb, Bécsbe vezetővel kezdve. Így ez lett az 1. számú főút, míg a 2-es a losonci, a 3-as a kassai, a 4-es az erdélyi, az 5-ös a Szeged – belgrádi, a 6-os az eszéki, a 7-es a Balaton – Varasdi és a 8-as a grazi út lett. A további két kategóriába az ezekbe betorkolló és fontos nagyvárosok forgalmát odaszállító utakat (két számjegyű), valamint a helyi érdekű, csak közeli településeket összekötő (három számjegyű) hálózatot sorolták.
A nyolc főút szektorokra osztotta az országot a térképen és az alsóbb rendű utak ez alapján kapták a számukat. Tehát az 1-es főúttól jobbra (az óramutató járásával megegyezően) található utak száma 1-essel kezdődött (11, 12, 111, stb.), egészen a 2-es főútig. Ott minden szám 2-vel kezdődött és így tovább. Így tehát mindenkinek világos volt, hogy az 1-essel kezdődő utakat az 1-es számú főút közelében, attól jobbra kell keresni. Ez a rendszer egyébként a mai napig érvényben van, bár 1966-ban – a megváltozott igények miatt – némileg változtattak a rendszeren.
Ekkor úgy módosult a felépítés, hogy az elsőrendű főutak országos jelentőségűek, és a nagyobb távolságú, illetve nemzetközi forgalmat szolgálják. Jelölésükre egy, illetve két jegyből álló számok szolgálnak. A másodrendű főutak az egyes nagyobb, vagy az idegenforgalmi szempontból jelentős helységek összekötését szolgálják, és forgalmuk lényegesen meghaladja az alsóbbrendű utak átlagos forgalmát. Jelölésük két, illetve három jegyből álló számmal történik. Tehát jól látható, hogy ebben az időben már nagyobb fontosságot kapott az úton bonyolódó forgalom nagysága a számozás tekintetében. Ez az újtípusú felfogás persze hozott magával néhány változást.
Az egyik legfontosabb és legszemléletesebb példa az 1-es főút esete. Az ugyanis korábban a Duna vonalát követte Győrön keresztül egészen a Dunakanyarig, majd magát a kanyart levágva Dorogon keresztül futott be Budapestre. Ám Tata és Tatabánya megnövekedett fontossága következtében 1966-tól a mai útvonal kapta az 1-es számot, míg a Dorogon áthaladó lett – a kevésbé kiemelt – 10-es. Ha ellenpéldát keresünk, akkor pedig megemlíthetjük a Hatvanból Salgótarján és a csehszlovák határ, Somoskőújfalu felé vezető utat, mely 3 számjegyűből 21-es főúttá lépett elő.
Legvégül érdemes még megemlíteni, hogy szintén 1966-ban lépett életbe az autópályák (illetve akkor még csak egy) jelölésének új rendje.
Bár az épülő balatoni sztrádát már korábban is megkülönböztették a többi úttól (VII. római számot kapott), az új rendelkezések szerint ez és minden olyan út, melyen csak motoros járművek közlekedhetnek(!) M jelölést és kiegészítő számot kapott. Ha eddig azt gondoltuk, hogy ez a „Magyar” szó rövidítése, akkor tévedtünk. Az M ugyanis az angol „Motorway” (csak motorziált járműveknek épült út) szóból ered…