Sok mindennel támogattuk a „vörös Kubát”, ők cserébe az NDK-s lányoknál is népszerűbb diákjaikat küldték.
Komoly minőségellenőrzésen estek át a kubai importtermékek…
Fotó: Fortepan/ Mészáros Zoltán
Gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt a mellettünk lakó Julioval beszélgetni, aki Magyarországon tanuló kubai egyetemistaként beleszeretett a szomszéd lányba, és elvette őt feleségül. Tört magyarsággal rengeteget mesélt a fehér homokos partok díszítette Kubáról, ahol banán és narancs csüngött a fán, és ahol fodrozódó, langyos tengerben fürödhettek az ottani gyerekek.
Fotó: Fortepan/ Mészáros László
Kuba gyerekfejjel valódi csodaországnak tűnt, ahol még télen is meleg volt, és pálmafák szegélyezték a tengerparti sétányokat. Mit tudtam én akkor arról, hogy a kubai nép tulajdonképpen nyomorgott, és Julio is csak azért érkezett a mi országunkba, hogy kényszerűségből tanuljon. Az amerikaiak „távozása” után ugyanis egyszerűen nem maradt lokális értelmiség, komolyabb mérnök vagy mezőgazdasági szakember a szigetországban, mivel ők jobbnak látták az USA-ban újrakezdeni az életüket, mint Fidel Castro álomállamát építeni. Nem volt mit tenni, a szocialista országoknak össze kellett fogniuk Kuba megsegítése érdekében. Ennek egyik fontos része volt a tengerentúli diákok fogadása szocialista egyetemeken. 1975-ben több, mint 8500 kubai diák tanult a keleti blokk felsőoktatásában, közül jó pár száz nálunk, Magyarországon. Orvosokat, mérnököket, agrárközgazdászokat képeztünk, akik képesekké váltak használni a hozzájuk telepített szocialista technikát, hazatérésük után. Természetesen sokan inkább a magyar gulyáskommunizmus viszonylagos jólétét választották a kellemes éghajlaton való nyomorgás helyett, mint ahogyan Julio is.
A tudásexport a diákprogramban nem merült ki, hanem rengeteg magyar értelmiségi és gyakorló szakember repülte át ténylegesen is az óceánt a 60-as évek elejétől kezdve, hogy a helyszínen segítse a kubai szocializmus építését.
Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás
Kit a párt utasított erre, ki kalandvágyból indult, ki busás haszonra számított, egy biztos, a szovjet nagytestvér el is várta a magyarok személyes hozzájárulását a kubai szocializmus építéséhez, hiszen a szigetország földrajzi elhelyezkedése (Amerikához való közelsége) miatt politikailag kiemelt régiónak számított.
Fotó: Fortepan/ Mészáros Zoltán
Több száz magyar dolgozott és élt kint családjaikkal együtt, még egy magyar nyelvű lapot is kiadtak, amelyben Kuba ügyes-bajos dolgairól tudósítottak. Havannában valódi magyar receptre készült a turistaszalámi, a párizsi és a gépsonka, hiszen az ország legkorszerűbb vágóhídjának és húsüzemének tervezését és létrehozását magyar szakemberek végezték. Mi építettük az új fővárosi telefonközpontot, Ganz daruk működtek a népes havannai kikötő hajói felett, és magyar dízel mozdony robogott az ország vasúti sínpárjain. A hetvenes évek közepén egy kimutatás szerint Havannában évente 14 millió üvegpohár, több, mint százmillió gyógyszeres ampulla készült a Magyar-Kubai Barátság elnevezésű üveggyárban. A kint élő magyarok nemzeti napot tartottak minden évben, április 4-én, amikor a kubai éttermekben töltött káposzta és halászlé főzésre tanították a helyi séfeket hazánk idegenbe szakadt háziasszonyai.
De vajon megérte ez a segítség? Az áruk és a szakemberek szállítása, a kinti életük támogatása nem kis költséget jelenthetett a magyar népköztársaság kasszájának. Mi elsősorban egzotikus gyümölcsöket, banánt, ananászt és főként rengeteg cukornádból készített cukrot kaptunk mindezért cserébe, de olykor-olykor akadt némi kubai szivar és igazi rum is a konténerekben, a pártelvtársak krémjének legnagyobb örömére. A banánt – többnyire – csak hírből ismerő, szivarfüstöt pedig csak filmen látó mezei proletárt vigasztalhatta az a tudat, hogy szocialista piros útlevele bizony érvényes volt Kubába is. Az érdeklődők és a szerencsések akár még egy egzotikus utazást is tehettek az IBUSZ égisze alatt a fehér homokos paradicsomba. Az út viszont hosszú volt és oly nagyon drága, hogy a szomszédban lakó Julio orvosi fizetéséből 10 év alatt csupán egyszer utazott haza a családjához, mivel nem tudta kigazdálkodni a repülőjegyet.
Mindenesetre a politikusaink igencsak megértették egymást, és nem féltek a repüléstől sem. Fidel Castro többször is járt Magyarországon, sőt 1972 júniusában egy teljes hetet töltött itt, többek között a híres-hírhedt balatoni Aligában, a szocialista párt elit üdülőjében. Ezen kívül a népes kubai csapat ellátogatott az ország számos vidékére, megnézték az egyetemeinket és főiskoláinkat, beszéltek a nálunk tanuló kubai diákokkal és részt vettek néhány kiemelt Termelő Szövetkezet (TSZ) szezonális munkájában. Kádár János annak ellenére, hogy igencsak utálta a repülést, szintén több alkalommal viszonozta ezeket a látogatásokat a messzi szigetországba. A 70-es években gyakran megfordult a ferihegyi repülőtéren, hogy elinduljon egy-egy kubai utazásra. A kapcsolatai olyan kiválóak voltak, hogy a nyugalmazott politikusról 1989-ben még az a pletyka járta, hogy Kubában gyógykezelik, az addigra igencsak kikupálódott tengerentúli orvosok. Ebből semmi sem volt igaz, maximum csak annyi, hogy a kubaiak és a magyarok tényleg mindig jól megértették egymást….