A rettegés kapui nem kíméltek sem embert, sem babakocsit. Ha nem tetszett az 1 forintos, akkor azonnal lecsaptak. Vesztüket végül mégis gyatra, fusi minőségük okozta.
1970. április 2-a nagy horderejű napként vonult be Budapest és Magyarország emlékezetébe. Ezen a napon indult ugyanis útjának az első metró a fővárosban! A nap persze nem véletlen, hiszen abban az időszakban imádták a fontos történelmi eseményekhez igazítani az ilyen jelentős átadásokat. A szóban forgó nap pedig a náci hordák kiverésének 25 évfordulójára esett (hogy ez megszállást vagy felszabadulást jelent-e, azt mindenki döntse el saját beállítottságának megfelelően). Ezen a napon azonban a vadiúj, csilli-villi kék művakondon kívül más meglepetés is várta az utazó közönséget. Ekkor debütált ugyanis itthon az általam és kortársaim által egyaránt rettegett vízszintes guillotine, a madárnyelven peronzárnak nevezett hentelőgép.
Az induláskor összesen 6,5 km hosszú, Örs vezér terétől (akkor Fehér út) a Deák Ferenc térig érő vonal valamennyi megállójába jutott a gépcerberusokból, így összesen 79 darab állt szolgálatba azon a napon. Ezeket a gépeket egyébként már 1968 szeptemberében elkezdték legyártani a Szovjetunióban, és így történhetett meg az a szocializmusban csodának minősülő eset, hogy mind elkészült időre. Pedig a helyzetet még az a kellemetlen tény is bonyolította, hogy a gyárban nem állították át az érme ellenőrző berendezést, így az még mindig 5 kopejkások bedobására várt. A magyar mérnökökre várt a kihívás, hogy átalakítsák az itthon bedobandó 1 forintos fogadására a gépet.
Így már nem állhatott semmi az új technológia bemutatásának útjába. Ezzel pedig el is indult az itthon a szakemberek és az utasok által egyaránt legutáltabb szerkezetek rövid és dicstelen „hódító útja”. Az utazó közönség eleinte nem értette igazán a működést, és ketten-hárman is át akartak haladni a hatalmas csattanással kipattanó fémkar záródása előtt. Az azonban nem engedte ezt, de ugyanígy lezárt a babakocsit toló anyukák előtt is. Ráadásul a mechanizmust az is aktiválta, ha a gépnek nem tetszett az 1 forintos, és így bliccelőként tekintett az emberre. Az tette igazán ijesztővé ezt a fémszekrények álcázott baltásgyilkost, hogy – ellentétben a ma is használt üvegkapus megoldással – a támadó fémkar láthatatlan rejtőzött a doboz mélyén. Az akcióba lendülést viszont olyan csattanás kísérte, mintha puskát sütöttek volna el az aluljáróban. Ehhez képest a rémisztő Buci Baba süteményt kínáló kiscserkésznek tűnt. De ahogyan már fentebb említettem, a hazai szakemberek sem voltak elragadtatva a peronzáró automatáktól.
Ha szeretne hasonló retró sztorikat olvasni, akkor ismerje meg a Tó-retró könyvtár köteteit!
A Városi Közlekedés (a Közlekedéstudományi Egyesület lapja) egy komor hangvételű cikkben több dolgot is kifogásolt. Felemlegették, hogy ezek nem gyári berendezések, a moszkvai metró egyik üzemében készültek (Mityiscsi Gépgyár) két metrókocsi összegrundolása közötti szünetben. A szakmai vélemény szerint így a peronzár-automaták konstrukciója sem mechanikai, sem villamos szempontból nem felelt meg az igénybevételeknek (többek között ez is okozta aránylag korai kivonásukat). A másik, az előbbinél is lényegesebb probléma azonban az volt, hogy az egyforintos érme, mechanikai és értékelési szempontból sem volt a legalkalmasabb az automaták működtetésére. Az érmék könnyen deformálódtak, és ez gyakori elakadást okozott, majd jött a rettegés fémkarjának csapása. A két tényező miatt a peronzárautomaták karbantartási ideje igen nagy volt, ráadásul az ilyen üzemzavarok az utasforgalomban is komoly fennakadásokat okoztak. De sajnos az emberi természetet sem vették figyelembe a tervezésüknél.
1970-ben a metró úgy indult, hogy a peronzárak állandó személyi ellenőrzés alatt álltak, így a bérletesek az automatákat kikerülve mehettek le az alagútba, papírjukat felmutatva a kis üvegkalickában ülő ellenőrnek. Az elmélet szép, de csúcsidőben teljesen lehetetlen volt a hatalmas tömegek bérletét komolyabban ellenőrizni. 1982-ben egy, a metrónál végzett ellenőrzési kampány ezt fényesen be is bizonyította. Az akcióban az állomásokat ellenőrök szállták meg, és valóban megnézték az utazók bérleteit. Az eredmény: a peronzárak perselyeiben volt, hogy negyven százalékkal több forintot találtak, mint az előző napokon. Az „álbérletesek” pedig gyenge kezdők voltak azokhoz az önjelölt nindzsákhoz képest, akik egyszerűen megtámaszkodtak a kezükkel a két gépen és átlendültek a fotocella felett. Hja, Linda országában mindenki egy kicsit harcművész is volt!
A helyzet végül 1986-ra odáig fajult, hogy január 6-án elkezdték telepíteni a jegyérvényesítő narancsszínű bedugós automatákat. Ekkora ugyanis a peronzáró-automaták már nagyrészt tönkrementek, és a BKV inkább a teljes hálózatot érintő ellenőri munkában látta a jövőt. Erre azért is szükség volt, mert a viteldíj ebben az időszakban már két forint volt, és a régi karos automaták csak 2 darab 1 forintost fogadtak el, a hibás érzékelések és a fennakadások számát a sztratoszférába katapultálva. Persze az új rendszer miatt az említett dátumtól az immáron a metró használatára is jogosító villamos jegyek árát is 2 forintra emelték az addigi 1 forint 50 fillérről. Az addigra már két metrovonalon elhelyezett, összesen 89 peronzár azonban még kapott egy utolsó feladatot: először ezek tetejére helyezték el a 150 svéd, Almex jegyérvényesítő készüléket, míg az évtizedekig szolgáló kanárisárga tartócsövek el nem készültek, és el nem bontották a feleslegessé vált peronzár ügyeleti üvegkuckókat.
Az összes peronzárautomata beszerzési értéke 14 millió forint volt. Míg leszereléskor az értékük, leszámítva az amortizációs hányadot, 5 millió forint körüli volt. Ekkora értéket kellet a közlekedési vállalatnak leselejteznie, mivel a készülékeket senkinek sem tudták elpasszolni. A Hungaroring egy szervezete ugyan érdeklődött is, de végül kiderült, hogy mégsem tudják alkalmazni a hentelőket. Ahogyan a Hungexpo is bejelentkezett, de azután inkább gyártattak maguknak hasonló kapukat egy hazai céggel. A másolás egyébiránt olyan jól sikerült, hogy a koppintások a vásárközpontban is hamar a kukában végezték. Mivel a már 1970-ben is elavult technológiát sem itthon, sem külföldön nem akarta senki megvenni, így végül dicstelen végként fémhulladékként hasznosították újra őket valamelyik olvasztó kemencében. A rettegés kapui így ma már legfeljebb Freddy Kruger módjára egy-egy rémálomban csattognak tovább…