Üveghal, ruhaillatosító szappan, szalagfüggöny és sörösdobozgyűjtemény. Van, amit a nosztalgia sem szépít meg.
A nyolcvanas években a hazai (és a KGST) ipar nem kényeztette túl sok berendezési tárggyal, felszereléssel a munkában megfáradt proletárokat. Nem született mindenki ezermesternek sem, ráadásul a barkácsoláshoz (ma DIY) sem az alapanyag, sem a szerszámok beszerzése nem ment túl gördülékenyen. Ennek megfelelően a legtöbben ugyanabból az – évenként talán néhány tucat – újdonságot jelentő lakberendezési tárgyból sáfárkodva próbálták egyedivé „modernné” tenni lakásukat. Aki abban az időszakban gyermek vagy felnőtt volt, biztosan emlékszik jó néhány ilyen „minden lakásban kötelező” dologra. Noha némelyik ma is elrettentő hatást gyakorol az elmére, többségük már erős nosztalgia faktorral bír. Lássuk a Tó-retró szűkös best of listáját. Mi azért fohászkodunk, hogy ezek közül egyik se térjen vissza többé:
Negyedik helyezett: Színes üveghal.
Ahogyan az ilyen szűkös listák sajátja, az utolsó versenyző is komoly érzelmeket kavar. Nyugodtan merengő nagymamákból válik egy pillanat alatt vérengző fenevad és joviális nagypapák keze szorul ökölbe e sztenderd díszítőelem puszta említésére. Csupán egy kérdés lehetséges: Az ég szerelmére, miért?
Az első áttetsző, de különböző színes foltokkal tündöklő halak, a keleti blokkban a hatvanas évek közepén tűntek fel Romániában. Ha a Ceausescu terror nem lett volna elegendő, még jött ez is. A halak első nyilvános említése 1964-ből, a Marosvásárhelyi Üveggyár kapcsán történt. Itt készültek el először kísérleti jelleggel, kézimunkával a kis szörnyek. Bár kifejlesztőjük az első perctől utálta és giccsesnek tartotta őket, a szabadpiaci (értsd pokrócról bárhol áruló) kereskedők azonnal beleszerettek. Ma sokan tartják úgy – tévesen – , hogy ezek az üveghalak muránói eredetűek, ám valójában semmi közük Olaszországhoz. A dicső taljánok legfeljebb ihletet adhattak az alkotásokhoz…
Némó és Szenilla balkézről jövő ősei egy réteg színtelen, egy réteg szabadon folyó színes, majd végül újabb színtelen üvegréteg összeolvasztásából születtek. Előállításuk úgy tartott öt percig, hogy a hasonló hamutartók kivitelezése 30 minutumot vett igénybe. A hetvenes évekre a román üveggyárak egyik legkelendőbb árufélesége lett a különböző színekben és formákban készülő hal, és ennek megfelelően évente 10 ezres szériákban ontották őket. A magyar flaszterra terített pokrócokon a kis rémek többnyire 20 forintért (mai árfolyamon 1200 Ft) kellették magukat, így sokan nem bírtak nekik ellenállni. A halak még Kubába is eljutottak, ahol annyira kelendőnek bizonyultak, hogy 1973-ban az ottani készítésük is megkezdődött. A nyolcvanas évek végén még mindig gőzerővel termelték ezeket a jószágokat, de ekkor már Jugoszlávia bizonyult a legnagyobb felvevőpiacnak.
Bronz érem: Szalagfüggöny
Bár a funky- és a disco korszakban világszerte nagyot ment a szalagfüggöny, az bizony nem ugyanaz a darab volt mint, amivel a magyar ipar büntette az embereket. A hetvenes évek legelején még nyári ajtó néven robbant be a köztudatba, eleinte úgy tűnt, hogy csak balatoni nyaralók és víkendtelkek idilli közegében találkozhatunk majd velük. Egy élelmes (vagy unatkozó) kereskedő azonban rátalált az addig teljesen rejtett előnyre: az apró panellakásokban kiválóan elválasztja a tereket (valójában nem), így felszabadítja az ajtók nyitásához szükséges helyet. Csak halkan említem meg, hogy a lakótelepi gombfociklubok kialakulása nagyban köthető az ilyen felszabadult ajtók pályaként való felhasználásához. Két legyet egy csapásra.
Egy korabeli lap így ajánlotta a szalagfüggönyt…
A boldog hőskorban a felesleges műanyagnyesedékből összerótt szalagfüggöny tágra nyitotta Pandora szelencéjét, melyet 1982-ben a MŰÁRT 225 forintért (ma kb. 6800 forint lenne) árult. Azonban ezek a gumimatracszínekben undokoskodó, állandóan az ember ruhájára tapadó szélhárfák hamar veszítettek a vonzerejükből. Ebben az évben ugyanis üstökösként robbant be a „boltíves” fa gyöngyökből készült verzió. Míg a műanyag ára 1985-ben már csak 100 forint volt, a bolti fa 1500, a kisipari verziók 3000 forintot kóstáltak. Ez akkor három heti átlagfizetésnek felelt meg, mai árfolyamon pedig közel 100 ezer forintot tenne ki!
Ezüst érem: Illatszappan
Minden ruhásszekrény kötelező kelléke volt az itthon csak feketén beszerezhető illatszappan. Első feltűnése a hetvenes évek közepére tehető, amikor a „Fa szappan” kéz alatt 30 forintba (ma kb. 1600 Ft) került, miközben Ausztriában ennek a harmadáért árulták. Hja, ott lehetett boltban kapni.
A szappanok, melyeket soha, senki nem mert fürdésre használni, folyamatosan váltották egymást az illatosítás és lakásdíszítés királyának trónján. A Fa után a Rexona, a Lux, a Grüner Apfel, az Atlantic, majd a többiek váltották egymást a csúcson. Ebben az időszakban a határokon olyan gyakran buktak le csempészett szappanszállítmányokkal, mint nyugati lemezekkel, vagy éppen ledér hölgyeket biológiai részletességgel bemutató magazinokkal. A rendszerváltás és a piac megnyitása azután gyorsan megpecsételte a szereptévesztő tisztítószerek sorsát: 1990-ben már egy doboz mosópor vásárlásakor ingyen ajándékként adták a Fa szappanokat.
A győztes rettenet: Sörösdoboz kollekció
Volt idő, amikor egy lakótelepi lakás üresnek tűnt a szekrénysor tetején felépített Gold Fassl, Dab, Gösser és ki tudja milyen sörösdobozok piramisa vagy sorfala nélkül. Akkoriban maga a nyugat íze volt az „amcsi” filmekben lazán felpattintott alumínium doboz és gyöngyöző tartalma. Persze az ízt itt átvitt értelemben használom, hiszen csak igen kevesen vehettek a kezükbe olyan dobozt, amiben még sör is volt. A külföldön járt vagy az itthoni „menőhelyeken” (dollárbolt, éjszakai mulatók, menő szállodák) megforduló emberek óriási bizniszeket tudtak összehozni ezekből a kint eldobált csomagolásokból. Annyira nagy szám volt abban az időszakban a dobozos sör, hogy volt, aki még a bűnt is vállalta értük. A belvárosban komplett bandák törtek fel külföldi autókat és ha valutát találtak bennük, azonnal dobozos sörre költötték egy dollárboltban.
Bár a nimbusz némileg halványult, amikor 1981-ben a Kőbányai Sörgyár piacra dobta az első magyar verziót, a nyolcvanas évek közepén még mindig komoly értéket képviseltek a gyűjtemények. Az akkori ószeresek a hagyatékok mellett sörösdoboz kollekciók felvásárlását is hirdették, a direkt ilyen célra szervezett börzéken pedig pénzért adták-vették a kis fémhengereket.