Mit takart ez a kifejezés, miért volt akkora piac, mint a kábítószer és milyen út vezetett a legnagyobb maffiaüzletig?
Fotó: Fortepan/ UVATERV
Az „olajszőkítés” ma is ismerősen cseng azoknak a fülében, akik a kilencvenes évek derekán legalább fél füllel hallgatták a híreket. Mára azonban – a maffia manipulációk kivételével – a múlt homályába vész, hogy mit is takart pontosan e fogalom. Cikkünkben nem az olajmaffia ügyeit szeretnénk feleleveníteni, sokkal inkább a szőkítéshez vezető utat járjuk be képzeletben. Jöjjön hát egy háztartási tüzelőolaj (HTO) kisokos a Tó-retrótól.
Ha a szőkítéshez vezető legelső lépést keressük, akkor a kilencvenes évektől – időben igen messze kell eltávolodnunk – egészen az ötvenes évek végéig. Egészen pontosan 1958 nyarának a végén mutatta be a Mechanikai Művek az első nagy sorozatban gyártott, háztartási célokra szánt olajos fűtőeszközét, Mekalor-kályha néven (jó ideig a fűtőolajat mekalorolaj néven forgalmazták).
A hatvanas évek elején az országban megnövekedett a gázolaj mennyisége (kitermelés növekedése, kedvező árú szovjet import), így logikusnak tűnt a lakossági felhasználás növelésének támogatása. Mivel akkoriban még igen kevés dízel autó volt magánkézben, így az olajkályhák elterjesztése került a fókuszba. Az akkori állami olajtársaság, az ÁFOR 1966-ban törölte el az összes korlátozást a mekalorolajra, így onnantól bármilyen mennyiségben hozzáférhetővé vált bárki számára. A társaság emellett megszervezte az olaj házhozszállítását, és elérhetővé tette a mekalorolaj vásárlását azokon a benzinkutakon is, ahol gázolajat is lehetett vásárolni.
Három évvel később, amikor a kályhák már igen elterjedtek voltak, a kormányzat szociális támogatásként 30 százalékkal lecsökkentette a háztartási tüzelőolaj (HTO) árát. Ha ugyanezt gázolaj néven tankolta valaki ugyanabból a tartályból a kúton, akkor nem vehette igénybe a kedvezményt, vagyis harmadával többet kellet fizetnie. A rendelkezés hatására a HTO felhasználás egy év alatt a tízszeresére, 500 ezer tonnára nőt, miközben benzinből és gázolajból csupán másfélszeres forgalmat regisztráltak. Ekkor 1500 helyen lehetett megvásárolni a tüzelőolajat, míg 1973-ra az átvételi pontok száma 3500-ra bővült, ami a csúcspontot jelentette. Nem sokkal később kezdődött el a baj.
Tüzelőolaj lerakat 1971-ben
Fotó Fortepan/ Péterffy István
1975-ben a Központi Bizottság a mezőgazdasági és ipari vállalatoknak, TSZ-eknek kiadott egy rendelkezést, miszerint terveket kell készíteni az energiaköltségek lefaragására. A felhívásra több vállalat reagált úgy, hogy a munkagépeknél és járműveknél a gázolaj-üzemanyagról a jóval olcsóbb háztartási tüzelőolajra térnek át. Mivel a kiírás nem az elfogyasztott energiahordozó- hanem csupán a költségek csökkentését tűzte ki célul, a felettes szervek boldogan adták jóváhagyásukat a projektekhez. Ezzel a HTO visszavonhatatlanul egy polcra került a vele teljesen megegyező, ám jóval drágább gázolajjal. Mivel itthon ekkor még mindig elenyésző volt a magánkézben lévő dízelautók aránya, így senki sem gondolt a közelgő események gazdasági súlyára. Pedig figyelmeztető jelek már ekkor is voltak.
Az akkori viszonyokat ismerők elsőre talán meglepődnek azon, hogy az akkori Európa egyik leggazdagabb országában, az NSZK-ban növekedett először ipari méretűre a gázolajcsalás művészete. A hetvenes évek közepén Nyugat-Németországban is olcsóbban lehetett HTO-t kapni, mint gázolajat, ám ott akkoriban már komoly dízelpopuláció létezett. Nem csoda, hogy éppen az NSZK-ban kezdték először az eredetileg teljesen azonos olajat festéssel és egy különleges, csak laborban kimutatható vegyülettel megkülönböztetni. Ráadásul ekkortól a helyi rendőrség legendás szigorral ellenőrizte is, hogy nem jelölt olajjal működik-e a megállított autó. Akit rajtakaptak, annak akár a gépkocsiját is elkobozhatták vagy – ha volt otthon olajkályhája az elkövetőnek, akkor – 5 év gázolajjal történő fűtésre kötelezhették! Hozzánk azonban elsősorban nem az ottani autósok, sokkal inkább a külföldi kamionosok „importálták” az olajcsalás műfaját.
Cikkünk az ADT Digitális Tudománytár segítségével készült!
A nyolcvanas évek elejétől ugyanis a gázolajat már három különböző áron lehetett elérni. A kedvezményes – igaz színezett – háztartási tüzelőolaj (HTO) 4 forintba, az üzemanyagként árult olaj 10, míg ugyanez külföldi rendszámú autóknak 20 forintba került. Bár a kamionosok – elvben – csak valutával, a határon megváltott olajjegyre tankolhattak, a hazai kutasok megoldották ezt „okosba”. Hamis HTO igénylésekkel hazai fuvarozók tartályautóiba csorgatták a „pirosolajat”, majd a kamionosokat már a fuvarozóhoz irányították, aki egy biztonságos helyen kimérte a hivatalos gázolajnál jóval olcsóbb, de a HTO-nál drágább anyagot. A valutában folytatott ügylet hasznát a kutas és a fuvarozó egyszerűen zsebre tette. A biznisz mértékét jól mutatja, hogy a Garázsipari Vállalat megbukott kútjainál több HTO fogyott el, mint amennyit az egész fővárosban összesen eltüzeltek(!). A becslések szerint ekkor nagyjából 600 millió forint volt a csalás éves volumene országos szinten. Ám ez még csak gyenge előjátéka volt annak, ami később következett. Az igaz nagy dobás a magán olajimport megindulása volt, és innentől számíthatjuk a hazai olajmaffia létrejöttét is.
Erre a rendszerváltásig kellett válni, amikor az import kikerült az állami monopólium alól (és emellett az országban jelentősen megnőtt a magánforgalmú dízelautók aránya). Ekkoriban úgy folyt az import, hogy a vámosok megvizsgálták a menetleveleket és amennyiben a tartálykocsi vagy vagon tartalmát HTO-ként vámolták, úgy vörös színezőanyagot töltöttek a gázolajba. Ekkor a HTO forgalmát olyan szinten leszabályozták, hogy csupán a lakás légköbmétere alapján számított mennyiséget lehetett megvásárolni, azt is csak jegy ellenében. A gázolajat is árusító kutakon pedig nem lehetett HTO-t tárolni. Valami új, még nagyobb ötlet kellett. Így született meg az olajszőkítés!
Az imént a határig jutottunk a képzeletbeli olajszállítmánnyal, mely innentől óriási vargabetűkkel jutott el a benzinkutakra. Az „pirosolajat” először eldugott tanyákra szállították, ahol kénsavval kimaratták a színezőanyagot, majd az immáron „tiszta” gázolajat az akkoriban reneszánszukat élő magánbenzinkutasoknak adták el kéz alatt, vagy egyszerűen tartálykocsiból mérték ki a kuncsaftoknak. Jobb esetben a maratás után a kénsavat és a festékből létrejött vegyületet eltávolították az értékesítés előtt, ám erre csak kevesen fordítottak energiát. Az, hogy a visszamaradt anyagok tönkretették az autókat, vajmi keveset érdekelte a maffiózókat. Ekkoriban legendássá váltak az olyan kutak, melyeket nagyon messzire el kellett kerülni, ha az ember jót akart a négykerekűjének.
Az olajszőkítések csúcspontján olyan méreteket öltött a biznisz, hogy több autógyár fel akarta számolni hazai képviseleteit a rengeteg szőkített olaj okozta garanciális probléma miatt. Volt olyan márkaszervíz, ahol egyetlen napon hat(!) autót jelentettek be javításra az említett okok miatt. Emellett az ország a maffialeszámolások terepévé vált, hiszen olyan pénzek forogtak, melyeket legfeljebb kábítószerterjesztéssel lehetett volna megmozgatni (ez azonban már egy másik cikk témája lehet). Így egy igen pozitív szociális kedvezmény okozta az ország bűnügyi statisztikáinak legsötétebb időszakát, és követelt rengeteg anyagi, sőt személyi áldozatot is. Ebben az esetben is igaznak bizonyult a mondás, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve…