Nem vált be, de legalább valóban megpróbáltuk. Ráadásul Fertődön még egy kamu szüretet is összehoztak Rákosi Elvtársnak.
Sajnos ezeket sem a Balatonnál szüretelték…
Fotó: Fortepan/ Bauer Sándor
Ha csak az okozott kár mértékét tekintjük, akkor Magyarország meglehetősen olcsón megúszta Trofim Liszenko, a Szovjetunió képzettség nélküli agrártudósának ámokfutását, hiszen a Nagy Testvér esetében több millió ember éhhalálát írják a mezőgazdasági lázálmok számlájára. Bár itthon sem a sűrűbben ültetés (az azonos fajták nem bántják egymást, így a szokásosnál kétszer-háromszor sűrűbben is lehet vetni), sem az előfagyasztás (a vetőmagokat jeges vízben áztatták, hogy hozzászokjanak a hideghez) nem terjedt el széles körben, azért a Balaton, a Fertő-tó és a Villány környéki narancs- és citromültetvények ötlete sem maradt el sokkal Liszenko leghíresebb rémálmaitól.
A szovjet rendszer unszolásának köszönhetően már 1948 tavaszán felröppent az ötlet, hogy a magyar emberek déligyümölcsszükségletét legalább részben itthon kellene megtermelni. Igaz ebben az időszakban még Békéscsaba környékén tervezték az ültetvények létrehozását és olasz, speciálisan termesztett palántákat szerettek volna használni. Az elv azonban már ekkor is Liszenkótól, és rajta keresztül Micsurintól (az elődje és szellemi vezére) származott: a növények bírják a hideget, csak rá kell szoktatni őket! Ráadásul az így „betanított” délszaki zöldek ezt az új tudást az utódjaiknak is továbbadják.
A kísérletek vezetésével és a magyar, nagyüzemi déligyümölcstermelés megalapozásával Porpáczy Aladárt, a Fertődi Kísérleti Gazdaság vezető kutatóját bízták meg, aki neki is állt a kísérletezésnek. A kísérleti gazdaság mellett az ország több pontján is ültettek el magokat, így 1949 áprilisában például már Balatonföldváron is szárba szökkent a szabadföldi citrom. A hideghezszoktatás elve mellett a szovjetektől vettük át az árkos ültetés ötletét is, ahol a növényeket egy lövészárokszerű, hosszúkás gödörrendszerben ásták el, mely megóvta a hűvös szelektől és hideg időben – szénával kitömve – a téli fagyoktól is.
Citromok az árokban
Az ilyen egy méter mély árokrendszerek feltűntek Tihanyban és Akaliban, de ástak Túrkevén és Villányban is (sajnos a legnemesebb szőlőtőkék helyére!). 1951-re az ilyen módon megművelt terület elérte a két kataszteri holdat és hiába pusztultak el a növények 1950 telén a hidegben, a szovjetek még a Liszenko-Micsurin nemesítésű, hidegtűrő palántákból is küldtek, mert biztosak voltak benne, hogy a szocialista rendszerben hívő emberek lazán legyőzik a természetet, és fityiszt mutatnak minden biológiai elvnek (de inkább a józan észnek). Ráadásul 1952-re tovább bővültek a művelésbe vont terültek, így az árkok feltűntek Keszthelyen és Badacsonyban is.
Vetik a citrommagokat Keszthelyen
Az 1951-ben kiültetett – és szétfagyott – 3 és fél ezer oltvány helyett 1952-ben már 13 és fél ezret ítéltek pusztulásra az ország területén. A szabásminta pedig minden évben ugyanaz maradt. A leérett növények télen elfagytak és kezdhették előröl a telepítést. Az oltványokat azonban ekkor már nem importálta az ország, hanem azokat Fertődön állították elő Porpáczyék. Ráadásul itt még szüretre is sor került!
Hogy vajon Porpáczy első pillanattól tudta-e, hogy lehetetlent kér tőle a Rákosi kormány vagy csak út közben jött rá, azt nem tudni. Az azonban biztos, hogy a vezér látogatása és a szüret már megrendezett komédia volt. A csapat ugyanis a környéken, magánházaknál fellelhető és termő dézsás növényeket vásárolt össze, melyeket az Eszterházyak korábbi pálmaházában teleltettek ki. Még arra is ügyeltek, hogy a gondozás beállításával az összes narancs- és citromfát ugyanabban az időpontban bírják termésre a következő évben. Az így feljavított és megerősített fákat végül dézsákkal együtt a földbe ásták, egy látszólagos fasort képezve. A felületes szemlélő számára valóban úgy tűnt, hogy a fák a szabadban kitelelve fordultak termőre nyárra. A helyszínre érkező szovjet tanácsadók és magyar „szakértők” szája tátva maradt a csodálkozástól, amikor végigvezették őket a sárgában és narancsban pompázó déligyümölcsligeten. A leginkább Rákosi volt lenyűgözve, aki állítólag így kiáltott fel: „„íme, ahogy azt a nagy Micsurin megmondta! Az ember átalakította a természetet! A citrom és narancs országa lettünk!”
Porpáczyéknak persze mentségére szólt, hogy a trükköt bizonyos szintig jószándékkal követték el. A nyugatnak folyamatosan bizonyítani akaró szocialista kormány ugyanis minden pénzt megadott a nagyüzemi déligyümölcs termelés megalapozására. Az így kapott pénzt a kutatók pedig valóban értelmes nemesítési kísérletekre és egy szörpüzem felállítására fordították. Így valójában a citrusálmok hazai üldözése csak járulékos veszteségekkel járt, a ráfordított pénz nagy része jó helyre került. A kormány végül 5 év képzelődés után 1953-ban mondta ki, hogy a magyar éghajlaton a déligyümölcsök csak aránytalanul magasabb áron(!) termeszthetőbbek, így nem érdemes velük foglalkozni. A művelésbe vont területek helyreállítása végül még több, mint egy évet vett igénybe. Villányban például csak 1955-ben kezdtek el újra a szőlőtermesztéssel foglalkozni.
Legyen az első!