Kempingnosztalgia a Kádár-korból

A kempingezés úri mulatságnak számított a Kádár-korban, mégis tele voltak a Balaton környéki sátortáborok.

A 80-as, 90-es években elképzelhetetlen volt a Balaton kempingek nélkül. A sátortáborok olyan népszerűek voltak mind a magyarok, mind a külföldiek körében, hogy sokszor már egy évvel a szezon előtt lefoglalták szinte az összes sátorhelyet. De vajon tényleg a Balaton aranykora és a tetemes turistaforgalom hívta életre a magyar tenger töméntelen kempingjét az előző rendszerben? Az biztos, hogy a kempingezés a tengerentúlról származik, ahol az amerikai polgárok már a 20. század elején szívesen töltötték idejüket a szabad ég alatt egy-egy sátorban. Gondolom megirigyelték az őslakos indiánok kényelmes wigwamjait. Az öreg kontinensen állítólag az angolok vették át először ezt a szokást, a természetimádó halász, vadász vagy botanikus sportférfiak megundorodva a nagyvárosok kultúréletétől, fogták felszerelésüket és elmentek Kanadába, Alaszkába, Észak-Angliába, vagy éppen a skandináv országokba pihenni. Ekkor még a sátorozást ténylegesen sportnak tartották, a II. Világháború előtt a nemzetközi sportszövetség még külön sportágként tartotta nyilván ezt az üdülési formát.

fortepan_178898.jpg
Szántód – Forrás: Fortepan/Bojár Sándor

Persze a nyugati hóbort nem kímélte kis hazánkat sem, így a kempingező sátorlakók világa egyre divatosabb lett nálunk is: Bajcsy Zsilinszky Endre például pont a Balatont (Rendes község) választotta, hogy egy mélyedésben, távol minden emberi lénytől, valódi nomád módjára éljen egy kis kalyibában. A rossz nyelvek szerint szeptemberig még ruhát sem igen öltött magára. Rátkay R. Kálmán közgazdasági író, sporthorgász a tihanyi-félsziget egyik zugát választotta ki sátorhelyül, míg Baktay Ervin India-kutató állandóan újabb ás újabb balatoni panorámára vadászva verte fel vándorsátrát. De valljuk be bármennyire is romantikusak ezek a sátorozások, nem sok közük van a későbbi zsúfolt balatoni kempingekhez. A sátortáborok valójában a II. Világháborút követően szaporodtak meg a tó körül, hiszen ekkor még nem állt rendelkezésre annyi üdülő és szálloda, hogy elszállásolják a nyaralni érkező fiatalokat és családokat. Az 50-es években főként az egyes állami vállalatok, valamint az ifjúsági szervezetek biztosítottak sátortáborozást, de ezek közös jellemzője volt, hogy a nyár elején felépített tábort a szezon végén mindig elbontották.

Ha szeretne többet olvasni a Kádár-kori Balatonról, esetleg a magyar tenger rejtélyeire kíváncsi, akkor látogasson el a Tó-retró webshopjába!

A nagy sikerre való tekintettel csak az 50-es évek végén döntötte el a Balaton Intéző Bizottság (BIB), hogy bizony modernebb, nyugati mintára kialakított, főzési lehetőséget és vizes blokkokat is kínáló állandó kempingekre van szükség a tó körül. Ekkorra már Európában javában dúlt a kempingláz, élén a frissen alakult NDK-val, ahol bizony 300-nál több állandó sátortábort tartottak nyilván. A BIB első körben Tihanyban, Balatongyörökön és a déli parton, Balatonföldváron, illetve Balatonberényben épített ki állandó kempinget. A legkorszerűbb ezek közülük a tihanyi volt, ahol ivóvíz ömlött 12 csapból, villanyvilágítás tette komfortosabbá a tábor főútját, délután 16 óráig pedig remekül megépített főzőhelyen készíthették el az ottlakók ételeiket. Ehhez társult a kényelmes, és korszerű vízöblítéses WC és mosdó, zuhanyozó, sőt még egy külön telefon is rendelkezésre állt. Nem csoda, hogy 1960-ban már több külföldi is lelkendezve dicsérte a tihanyi kempinget, amelynek közönsége hamarosan elérte a 70-30%-os arányt a határon túliak javára.

Egyébként a külföldi utazók körében tényleg népszerűek lettek a balatoni kempingek, különösen akkor, amikor az NDK és NSZK családok ezeket jelölték meg találkozási pontként a vasfüggöny mögött. De hozzánk jártak fürödni a csehek, a szlovákok és a lengyelek egyaránt. A bizniszt felismerve a 60-as évek közepére már az egész ország kempinglázban égett. Mivel a KGST-blokkban alumínium nagyhatalomnak számítottunk, így sorra kerültek ki a magyar ipar – főként a Iskolabútor- és Sportszergyár – futószalagjairól a csodás kempingtárgyak kezdve a minirezsótól, a kempingszékeken és asztalokon át, egészen a különböző alumínium konyhai tálakig és eszközökig. Azt viszont kevesebben tudják, hogy a korabeli kempingsátrak egy része is nálunk készült. 1966-ban Magyarország volt a nemzetközi kempingbemutató sztárja Londonban, az Alexander Palace-ban. A budapesti Hungarotex Külkereskedelmi Vállalat sátorújdonságait vitték is mint a cukrot (évente 15.000 darabot exportáltunk): a világviszonylatban is korszerű, úgynevezett „kicsi ház” kanadai típussátor és a meredek falú, nagy bungalow számos országba eljutott. Köszönhetően annak, hogy a záporbíró hazai gyártmányok anyaga fényálló, impregnált pamutszövetből készült, padlózatuk pedig PVC-vel volt bevonva. A rudazat egyszerűen felállítható, szétszedhető, rozsdamentes, krómozott, rúgókkal összeilleszthető, könnyű fémcsövekből állt. A közkedvelt magyar sátrakat vették a norvégok, az angolok és a svédek is, akik mind-mind igazi kempingnemzetnek számítottak.

fortepan_58437.jpg
Kempingezés – Forrás: Fortepan/Nagy Gyula

A kempingek térhódítása a Balatonon egészen a 80-as évekig folytatódott, amire rásegített a BIB is, hiszen ebben az időben a rendőrség segítségével igen keményen felléptek az illegális sátorverők ellen. Ez utóbbiakból persze nem volt hiány, ugyanis maga a kempingezés bizony úri sportnak számított itthon. Ha megnézzük a 60-as években a kempingárakat, akkor rájövünk, hogy bizony a magyar proletárok sokkal jobban jártak, ha kivárták a klasszikus SZOT-beutalót a családnak. Alapvetően kétféle módon lehetett kempingezni. Felszerelés bérlése nélkül autóval egy I. osztályú kempingben 10+10 forintba került egy éjszaka, míg II. osztályon a sátorhelyet megkapták 8 forintért, de az autóért akkor is 10 forintot kellett perkálni. Ugyanez felszereléssel együtt már tetemesebb összegre rúgott: I. osztályú kempingben 22 forintot, másodosztályúban pedig 20 forintot kóstált naponta a sátorhely + felszerelés, az autó 10 forintos árán kívül. A bérelhető csomagban sátrat, gumimatracot, ágyat, lepedőt és takarót kapott a kedves vendég. Ez összehasonlítva a 3 étkezést is tartalmazó 15 forintos SZOT-üdülő napijeggyel tényleg drágának tűnik. Nem csoda, hogy jóval több volt a külföldi, mint a magyar. Nekik még ez a kempingár is olcsónak számított, mivel az első osztályú napi kemping költségek körülbelül csak a harmadára rúgtak a luxusüdülők 120 forintos éjszakánkénti tarifájának. A hihetetlen árak ellenére a kempingek egészen a 90-es évek elejéig állandóan tele voltak, majd a rendszerváltás után egy sötétebb korszakot éltek át. A felújítandó sátortáborok egy részét felszámolták, más területeket pedig értékesítettek, a korábbi kempingek közül ma már pár működik sikeresen a tó körül.