Az NDK a berlini fal előtt sem volt szívderítő hely. Drága, gagyi termékek, ételhiány és háztömbkommandók mindenütt.
Egy fontos dátum: 1961. augusztus 13-án építeni kezdték a Németország fővárosát kettészelő berlini falat, azonban ez a momentum nem a kezdete volt sanyarú életnek, hanem éppen a következménye. Maga a fal a történelem talán első olyan építménye volt, mely nem a lakók védelmét volt hivatott szolgálni, sokkal inkább őket akarta a keleti oldalon tartani. A folyamatok, melyek a fal építéséhez vezettek, a korabeli magyar sajtóban nem jelenhettek meg. Nem mutattak volna jól a címlapon a minden rendszernél jobbnak lefestett kommunizmus elől menekülő kelet-németek. Az oda látogató turistákat, dolgozókat cserediákokat pedig szigorúan ellenőrzött helyekre vitték csak el, egy hamis világot mutatva be számukra. Így az olyan dolgok, mint a Balaton-brigád (az NDK titkosszolgálat kihelyezett egysége) csak a rendszerváltás után kerültek nyilvánosságra. Azonban a külföldi lapok nagyon is szemléletes riportokban mutatták be a Stasi által sanyargatott ország mindennapjait, a helyzetet a legkeményebb barakkban.
Éppen a fal építése előtt, 1961 késő tavaszán rendelt el különleges intézkedéseket az NDK akkori vezetője Walter Ulbricht. A teljes kelet-német hadsereget (100 ezer fő) „bármilyen eszköz” használatára feljogosította a tömeges méreteket öltő Nyugat-Németországba irányuló szökéshullám megállítására. Azt, hogy mi okozta a menekülés iránti vágy ilyen mértékű felerősödését, a vezető is jól tudta. Egy 1500 fős konferenciát hívott össze, hogy ismertesse a helyzetet. Itt világossá tette, hogy azok az emberek, akik a boltokban nem tudják még a legalapvetőbb élelmiszereket sem megvásárolni, nyilván elégedetlenkedni fognak (a boltokban gyakran a kenyér is ehetetlen volt, míg a vaj vagy a tojás szinte folyamatosan hiánycikknek számított).
Csalódnia kell azonban annak, aki azt gondolja, hogy ezen az eszmecserén megoldást kerestek a hiányok enyhítésére! Ulbricht azt a feladatot adta a hű pártkatonáknak, hogy értessék meg a lakossággal: az olyan élelmiszerekért, melyeket külföldről kell behozni, kemény valutával vagy drága termékekkel kell fizetni. Ezért csak a létminimumhoz szükség ételmennyiséget hozhatják be az országba. Mindeközben az NDK-ban megtermelt búza, tej, stb. vonatokra került és a Szovjetunióba vagy nyugatra (más termékek fejében) vándorolt.
Német nyelvű kulturális-politikai plakát az NDK-ból
Magyar Nemzeti Múzeum/ Europeana
Ráadásul a nehézipar feleslegesen erőltetett túlfejlesztése szintén nem a mezőgazdaság malmára hajtotta a vizet. Ráadásul a nemtörődömség és a hozzá nem értő pártkatonák is hozzátették a magukét a folyamathoz. Akkoriban született a vicc, hogy „Mi a különbség egy atombomba és egy kollektív farm (nálunk MgTsz) között? Semmi. Mind a kettő teljesen elpusztítja a földet.”
Pár a pártpropaganda nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy a szocializmus hamarosan győzedelmeskedni fog, ezt egyre kevesebben hitték el. Az országban napról-napra keservesebbé vált az élet. Az élelmiszerek mellett szinte mindenből folyamatos volt a hiány. Egy hűtőgépre a vásárlástól számítva 1, egy mosógépre 2 évet kellett várni. A helyben gyártott Wartburgok várólistája több évre nyúlt, ráadásul 1961-ben Kelet-Németországban (átszámítva) közel 4000 dollárt kellett érte fizetni, miközben nyugaton 1200 márka körül árulták. Bár a lakásellátás nem volt rossz (ekkor nőttek ki a földből a tipikus betondzsungelek) maguk a lakóegységek meglehetősen szegényesek voltak. A kis konyhában nem volt hely főzéshez és a legtöbb egységben nem volt fürdőkád sem. Ráadásul ha lehetett is kapni valamit a boltokban, többnyire az is csapnivaló minőségű volt. (A szocialista selejtgyártásról itt írtunk korábban).
Egy külföldi tudósító megdöbbenve tapasztalta, hogy az éttermek meglepő módon folyamatosan dugig vannak. Meglepett kérdésére az egyik vendég kifejtette, hogy a takarékoskodásnak semmi értelme. Az ember sohasem tudhatja, mikor kényszerítik a bankbetétek tulajdonosait értéktelen állami kötvények vásárlására. Rendes bútort, vagy ruhaneműt nem lehet kapni, így a legokosabb, ha megeszi a pénzét és nem gondol többet rá. A férfi – mint szinte minden társa kardigánt és felhajtás nélküli gyapotnadrágot viselt, mivel a keletnémet konfekcióáruk rosszak és drágák voltak. Nem nagyon lehetett válogatni. Ilyen körülmények között érthető, ha az embereket csak terrorral lehetett távoltartani az utca túloldalán hívogató, gazdag Nyugat-Berlintől…
A hatóságok a szökések megállításához az emberek kontrolljának addig soha nem látott szintjét vezették be. Figyelték a bankszámlákat és mindenkit ellenőriztek, aki jelentősebb mennyiségű készpénzt vett fel, emellett létrehozták a háztömbkommandókat is. Az ő feladatuk az volt, hogy késő éjszaka az épület valamennyi lakásában ellenőrizzék a létszámot.
Lebukott embercsempész a kelet-német határon
Ha a családból valaki nem tartózkodott a lakásban, arra azonnal elfogatóparancsot adtak ki. A vasúti szerelvényeket intenzíven ellenőrizték és ezt a baráti országoktól is kérték. Nem volt ritka, hogy a magyar hatóságoknak NDK állampolgárokat kellett leszállítania a tőlünk Jugoszláviába tartó vonatokról, ha a papírjaik nem voltak rendben (onnan szöktek a legtöbben nyugatra). Az NDK-ban azonban még ennél is intenzívebb volt a felügyelet. Nem volt ritka, hogy egy Drezdából Kelet- majd Nyugat-Berlinbe tartó vonaton 6-8 ellenőrzés is lezajlott, a 200 kilométeres út alatt. Ilyenkor a szerelvényt akár 20-30 határőr és titkosrendőr szállta meg, és azonnal leszállították, akinél csak gyanították a szökés esélyét. Bár a fal felépülése után valamelyest könnyebbé vált a hatóságok „munkája”, a szökések 1961 után sem értek véget. Történészek úgy kalkulálnak, hogy a falon (felette, alatta) összesen mintegy 3500 embernek sikerült Nyugat-Németországba szökni. Ez a szégyenteljes építmény 28 éves fennállásával számolva évente alig 125 embert jelent. Ráadásul a hátramaradt családtagok ilyenkor hosszú időre börtönbe kerültek. Ám valószínűleg így is örültek, hogy valakinek mégis sikerült…