Finom halas sztorik Kádár horgászszigetétől kezdve egészen „balatoni hekk” kommunista sikertörténetéig. Erőszakos betelepítések, csúcsra járó halgazdálkodás, ismeretlen halfogások nem csak ínyenceknek.
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
Azt már jó pár éve tudjuk, hogy a hekknek semmi köze nincs a Balatonhoz, de azt már kevesebben sejtik, hogy a parti halászlés büfé alapanyaga sem származhat a tóból. Hát igen, a nosztalgikus szocialista évek tervgazdaságának köszönhetően a Balaton őshonos halállománya mára jócskán megváltozott és megcsappant, így kereskedelmi célra lehalászni tilos. S bár a magánhorgászok manapság évente akár 500 millió forintot is fizetnek a magyar tengerből kifogott halért, ez nem sok eséllyel kerül a büfék és az éttermek asztalára. De vajon miért is van szükség ilyen szigorra a balatoni halászatot illetően? Hát ezt is a nosztalgikus XX. század második felének köszönhetjük, csakúgy, mint a mindenki által imádott hekket, ami nem maradhat el egyetlen balatoni nyaraló asztaláról sem főszezonban.
Kezdjük a „balatoni hekkel”
Pár éve valódi hírdömpingben számolt be a sajtó arról, hogy a balatoni hekk nem is nálunk él, hanem a csacsihalat valójában Argentínából és Afrikából importálják az asztalunkra. S bár ez sokaknak újdonságot jelentett, az elképesztően ronda fejű hal származási helye soha nem volt titok. Hekket már a századfordulós Budapesten is ettek, s bár az inkább a Földközi-tengerből származhatott, lévén ott is őshonos fajta volt, a Balatonon csak jóval később a szocialista érában terjedt el. A panírozott mélyhűtött rudak ugyanis semleges ízzel rendelkeztek, könnyen elkészíthetőek voltak, és legalább 2 évig jól elálltak a fagyasztóban a parti büfések nagy örömére. Nem hiába döntött úgy a 70-es évek közepén az Ifjúsági Élelmezési Vállalat, hogy a drága tonhalhús helyett felkutatja a jóval olcsóbb hekk forrásait világszerte. Arról nem szólt a fáma, hogy ekkor akadtak-e a kiváló dél-amerikai és afrikai lelőhelyekre, mindenesetre onnan jóval több csacsihalat lehetett beszerezni, mint a lehalászott, Európa közeli tengerekből. Szóval a hekk bekerült a gasztronómiánkba, de ezzel sem tudta megmenteni a Balaton őshonos fajtáit.
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
Kádár hobbija volt a balatoni horgászat
A balatoni halak összetétele ugyanis a XX. században – sokak szerint végérvényesen – megváltozott, köszönhetően az igen okos hal-tervgazdálkodásnak. Történt ugyanis, hogy a két világháború alatt a halászok a Tiszáról és a Dunáról átszoktak a Balatonra, és évente több tonnát halásztak le a tó vízéből. Ez a jó szokás a kommunista rendszerben is folytatódott, már csak azért is, mivel az elvtársak vezetői is imádták a Balatoni horgászatot és a finom tavi halat. Kádár Jánosnak Aligán még külön horgász-szigetet is építettek, hogy nyugodtan hódolhasson szenvedélyének a nyári hónapokban. Talán ennek köszönhető, hogy a párt is fokozott figyelemmel követte az újabb és újabb halas ötleteket, így például az angolnák és a busák betelepítését. Ez persze nem tett jót az őshonos fajoknak csakúgy, mint a fokozott halászat-horgászat sem, így történhetett, hogy a csodaszép nevű menyhal a 70-es évekre szinte kiveszett a tóból és a keszegállomány is jelentősen megcsappant. Állítólag a 40-es évek végén még közel 50 féle őshonos hal élt a tóban, de ez a „tudatos segítségnek” köszönhetően a 80-as évekre 10-15-re apadt. Sajnos a környezetvédelemmel is hadilábon álltunk, így az 1965-ös híres süllő és balin pusztulást a tóba mosódó növényvédőszerek okozták, csak úgy, mint pár évvel később a keszeg és ponty megritkulását, hogy a sorozatos angolnavészekről ne is beszéljünk. Manapság visszatelepítésekkel próbálják helyreállítani az eredeti állapotot a halgazdálkodók, talán ezért is szűnt meg pár éve végérvényesen a balatoni kereskedelmi célú halászat.
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
Garda, menyhal, az elfeledett és lehalászott finomságok
A modern gasztromágusok csak szomorú szemekkel emlékezhetnek azokra a 60-as évekbeli időkre, amikor a Balaton partján sokféle finom halat lehetett kapni, nyersen és elkészítve egyaránt. Persze a legelegánsabb fogásokat a pártüdülőkben szolgálták fel, azért nem maradtak hoppon a hobbihorgászok sem, akik otthon maguk készíthették el a finomságokat. Az angolnát – már csak az erőszakos betelepítések igazolására – sok 60-as évekbeli cikk isteníti, mivel húsa kitűnő, szálkanélküli, azonban zsírossága és alakja miatt a magyarok nem igen kedvelték meg. Bezzeg a szálkás pontyból késült lecsós ponty vagy rántottszelet minden valamirevaló balatoni csárda étlapján ott virított, és nem volt olyan SZOT üdülő, ahol legalább hetente egyszer ne került volna a nyaralók asztalára. Hasonlóan népszerű volt a garda is, amit ma már kevesen ismerünk. A pörkölt természetesen harcsából készült túrós csuszával, a keszeget pedig sütötték-pirították. Ma is az egyik legfinomabb halnak számít a fogassülő, amelyet számtalan módon lehet és lehetett főzni, sütni. Az szocialista vacsorák egyik fő fogásának számított, a 60-as években mintegy 2000 mázsát termeltek ki a tóból évente.
Legyen az első!