Közel ötszáz tonna elpusztult hal volt szükséges ahhoz, hogy a pénzéhséget felváltsa a józan ész és véget érjen a balatoni angolnatelepítés.
Forrás: wikimedia
Bár az angolnapusztulás szinte „szokásos menetrend” szerint zajlik, a Balaton szerelmesei valószínűleg az 1985-ös vagy az 1991-es nagy pusztulásokra emlékeznek és nem is véletlenül. Bár az utóbbi esetben közel 400 tonna volt a veszteség, 1985-ben is megrázó volt a tó képe, ráadásul éppen főszezonban. Annak ellenére, hogy egy kisebb hadseregnyi ember dolgozott éjt nappallá téve a tetemek eltakarításán, a helyzet így is katasztrofális volt. A partokat ezüst és fekete szőnyegként borították az elpusztult állatok, és a csónakázók a vízen is az úszó maradékok között lavírozva tudtak csak haladni. Ráadásul a váltakozó intenzitású bűz is radikálisan csökkentette a tó kétségbe vonhatatlanul romantikus hangulatát. Az okok máig nem teljesen tisztázottak, ám az ma már biztos, hogy a valutaínség által életrehívott angolnatelepítések nem tartoztak a történelem legragyogóbb ötletei közé. Hogy megértsük a dolgok katasztrófához vezető láncolatát, először azzal kell tisztába kerülnünk, hogy a százszor is elátkozott angolnák hogyan is kerültek a Balatonba.
Bár már a XX. század előtti időkben is születtek említések a kígyószerű hal feltűnéséről a tóban, a Sió csatorna zsilipjének megépülése után természetes úton már nem került ilyen hal a magyar tengerbe. Az angolna ugyanis csupán a világ egyetlen helyén, a Sargasso-tengerben képes ívni, vagyis új utódok csak ott láthatják meg a napvilágot. Az alig 5 milliméteres halacskák ilyenkor útra kelnek és az áramlatokkal jutnak el a világ legkülönbözőbb helyeire, így Európa partjaihoz is. Az addigra már 5 cm hosszú és ekkor még teljesen átlátszó (üvegangolna) egyedek ezek után a folyókon felúszva érkeznek meg élőhelyükre, így többek között a Balatonba is. Legalábbis a folyószabályozások és zsilipépítések előtti időkben így zajlott a folyamat, mely mára teljesen megszűnt. Kutatók szerint a ma születő új angolnák szinte kizárólag az amerikai kontinensen élő halak utódjai, mert már csak ezek képesek visszajutni a Sargasso-tengerbe. De az embereket ilyen gondok sohasem akadályozták és – ha már a természetes utat elzárták, akkor – kényszerbetelepítésekkel kezdték dúsítani a lecsökkent állományt. Mivel az angolna fogságban nem szaporodik, így a már említett üvegangolnák összegyűjtése és a megfelelő tavakban történő szabadon engedése lett a megoldás.
A remek ötlet Magyarországon 1961-ben merült fel, mivel akkoriban – és még sokáig – erősen valutahiányban szenvedett a Népköztársaság, a német piac pedig korlátlan mennyiségben volt hajlandó megvásárolni a kifejlett angolnákat. Nosza készítsünk hát nevelőmedencét a Balatonból – gondolhatták a vízügyi szakemberek – és az ötletet hamar tettek követték. A gond azonban már itt elkezdődött, ugyanis senki sem tudta megtippelni, hogy a korábban a tóba csak elvétve tévedő halak hogyan érzik majd itt magukat és az ivadékok mekkora része éli majd meg a felnőtt kort. Éppen ezért – biztos, ami biztos alapon – 1962 és 1991 között több, mint 80 millió egyedet engedtek szabadon a magyar tengerben, ami bizony jócskán túllépte nemcsak a szükséges, de az ésszerű mennyiséget is. Ennek ellenére a boldogság nagy volt, hiszen az üzlet beindult és igazából az sem érdekelt senkit, hogy a károk már ekkor jelentősek voltak. Az angolna ugyanis már az első években több, őshonos halfajtát kiirtott a tóból – felzabálták az ikráikat – és teljesen eltüntették a kövek között lapuló rákfajtákat is, lévén kígyó testükkel ott is elérték őket, ahol a többi hal nem fért hozzájuk. A fentebb említett ivadék mennyiség pedig biztosította, hogy a Balatonban a mai napig is jelentős mennyiségű angolát látni, noha a tóban nem szaporodnak. Ezeknek a halaknak a legidősebb példányai akár 70-80 évig is elélnek, így – bár 1991-ben megszűnt az utánpótlásuk – még sokáig eléldegélnek majd a magyar tenger színe alatt.
Forrás: wikimedia
Visszakanyarodva az angolnapusztulásokhoz: Ahogy már korábban említettük, az okokat ma is homály fedi. Az 1991-es pusztulást eleinte egy bizonyos féreg behurcolásával magyarázták, melyeket az elpusztult halak testében nagy mennyiségben megtaláltak, ám ’85-ben elpusztult állatok testén ugyanolyan bevérzéseket és egyéb tüneteket találtak annak idején, holott az említett élősködők ekkor még nem voltak a Balatonban. Szintén nem ad megnyugtató magyarázatot az az elmélet sem, hogy az ivaréretté vált halak pusztultak volna ki, mivel nem tudtak visszajutni a Sargasso-tengerbe, hiszen akkor már régen el kellett volna tűnnie a teljes állománynak. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a dolgok kedvezőtlen összejátszása okozhatta a két nagyobb és számtalan kisebb pusztulás mindegyikét. Eleinte valószínűleg a túl magas egyedszám sem tett jót, ám ami fontosabb, hogy a szóbanforgó két évben szokatlanul meleg időszakok előzték meg a katasztrófát (1991-ben egy héten keresztül 30 celsius fok felett volt a vízhőmérséklet). A stressztől legyengült halak pedig már nem bírtak ellenállni a vízbe került vegyianyagoknak, elsősorban a rovarírtószereknek, melyekre egyébként is jóval érzékenyebbek a többi fajnál.
A valódi okot tehát nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani, ám arra elegendő volt a két pusztulás, hogy véget vessenek a betelepítéseknek. Valószínűleg a főszezonban a vizet és a partokat ellepő, rothadó tetemek láttán már közel sem tűnt annyira jó üzletnek a Balaton nevelőmedenceként történő használata, így 1991-ben végképp beszüntették az állomány pótlását. Ha minden jól alakul, akkor pedig a természet néhány évtizeden belül pedig helyre állítja az okozott károkat.
Legyen az első!