Típusfaházak, műbőr gumimatracágyak, és agyonhajszolt telekjáratok, mindez a telekspekulánsok fénykorában!
Faházak egy kiállításon. A legközelebbi az ERDÉRT E 32 típus
Forrás: Fortepan/ Bauer Sándor
A balatoni nyár a 70-es években nem kizárólag a SZOT üdülők kényelmét jelentette, hiszen voltak olyanok is, akik saját telkük kényelmében nyaraltak a magyar tenger partján. Az igényeket felismerve az ERDÉRT már 1968-ban megkezdte az összeállítható és a teljesen készen megvásárolható faházak gyártását. Ha a tó körül régi nyaralóházat látunk, akkor jó eséllyel ennek a vállalatnak valamelyik gyártmányáról van szó. Mert igaz ugyan, hogy lehetett itthon import faházakat is vásárolni, ám azok vagy sokkal gyengébb minőségűek voltak, vagy – elsősorban a szovjet típusok esetén – jóval magasabb áron kellették magukat.
Ahogy már az előbb is említettük az ERDÉRT két irányban fejlesztette a termékpalettáját. Lehetett tőlük – illetve az értékesítő TÜZÉP-től – komplett faházakat, például a leggyakrabban látható DO-30-ast vásárolni vagy a vállalkozóbb kedvűek panelekből is összeállíthatták a kívánt méretet és alaprajzot. A paneles rendszer esetében az alkotó elemek 1,6 X 2 méteresek voltak, a legkisebb elérhető alapterület pedig 43 négyzetmétert, míg a legnagyobb 63 négyzetmétert tett ki (az ennél nagyobb házak már más rendszerben készültek, inkább közületek számára). A korabeli propagandaanyagok szerint a panelek hungarocellbéléses szendvicsszerkezete egy 77 centiméteres téglafal hőszigetelő-képességével vetekedett, amit azért elég nehéz elhinni (ha valakinek van tapasztalata az írja meg bátran kommentben). A házakat kívülről kéregtelenített deszka vagy anyagában színezett eternit borította, míg belül burkolható farostlemezt szereltek fel. Ha valaki megelégedett a 43 négyzetméteres, gyár által ajánlott verzióval, akkor azt típuscsomagban is megvásárolhatta 58 000 forintos áron.
A már említett DO-30 készház (30 négyzetméter) egyébként alapozással együtt 48 000 volt, de meg lehetett vásárolni alapozóanyagok nélkül is. Ez szintén szendvicsszerkezetű fallal, de kettős üvegezésű ablakokkal és a hozzájuk való zsalukkal együtt kerültek forgalomba. Persze nem kellett az összeget egyben kifizetni, hanem 30 százalék előleggel 18-36 hónapra is meg lehetett vásárolni az álomnyaralót, sőt idényen kívüli vétel esetén a házakat tárolták is a TÜZÉP telepeken az összeszerelésig.
Szintén az ERDÉRT gyártotta a másik nagyszámban látható családot az E sorozatot, melyből többféle alapterületű változat is készült. Ebben az esetben a betű után következő szám az alapterületet jelölte négyzetméterben és a legnépszerűbbnek az E 32 számított (de léteztek E 16-tól E 43-ig különböző variációk). Ráadásul ha a környékbeli országokban járva olyan faházat látunk, ami gyanúsan emlékeztet a balatoni típusházakra, akkor nem csak a szemünk káprázik, ugyanis az ERDÉRT termékek aránylag kapósak voltak a határon túl is.
Az E 32, ahogy ma ismerjük
A legjelentősebb vásárlónak az NSZK és Jugoszlávia számított, de szállítottak Ausztriába és Franciaországba is. Az évenkénti export elérte az 500 készházat, de 1975-ben például 1000 felett járt ez a szám. Természetesen ez – ahogy az előző rendszerben szinte minden termék esetében – azt is jelentette, hogy a hazai piacra nem maradt megfelelő mennyiségű faház, így itthon import termékeket is lehetett vásárolni.
Ezek közül jócskán akadt olyan, mely árban – igaz minőségben is – az ERDÉRT gyártmányok alatti sávban mozgott. 1969 például a legolcsóbb, teljesen felszerelt víkendház 20 370 forintba került éjjeli- és ruhásszekrénnyel, asztallal, mosdóállvánnyal, székekkel és 4 műbőrborítású gumimatracból kialakított fekvőhellyel. Az egyetlen szépséghibája ennek a mézeskalácsházikónak talán csak a 12 négyzetméteres alapterülete lehetett.
Egy kaszttal feljebb álltak a Lengyelországból érkezett nyaralók, melyek a teljes berendezésen túl még hűtőszekrénnyel, gázkályhával és angol WC-vel is fel voltak szerelve 41 600 forintért (gépészet nélkül 28 210 volt az ár). A kínálat csúcsán a szovjet gyártmányok álltak, melyek 25 négyzetméteres alapterületű változatban 47 000 forintot kóstáltak, igaz ezek voltak a legjobb minőségűek és felszereltségűek is. Persze a felszereltség nem volt mindenki számára vonzó, hiszen sokan rendezték be a nyaralóikat otthonról vagy valamelyik állami cégtől leselejtezett bútorokkal, konyhagépekkel. Ki ne emlékezne az M7-esen vánszorgó kanapét, széket, hűtőszekrényt és a családot is szállító telekjáratokra…
Ha a faházat már kiválasztotta a reménybeli nyaralótulajdonos, akkor már csak a megfelelő telekről kellett gondoskodnia, ami szerencsés esetben a kisebb kiadást jelentette. A 60-70-es évek fordulóján ugyanis még nagyobb számban fordultak elő állami parcellázások, ahol aránylag olcsón lehetett víkendtelkekhez jutni. 1972-ben a telkek átlagára Siófokon 1500-2000, az Ezüstparton 500-1000, míg a kevésbé frekventált településeken 500-700 forint volt négyszögölenként. Egy villatelek akkoriban általában 200 (700 Nm), a hétvégi pedig 80—140 négyszögölt (288-500 Nm) jelentett.
Persze ezek az árak a többség számára egyre inkább csak az elméleti lehetőség kategóriába tartoztak, ahogy egyre ritkábbakká váltak az új parcellázások. A kevés fennmaradó telek a hetvenes évek közepére már inkább a jobb kapcsolatokkal rendelkező elvtársak birtokába kerültek. Ráadásul a telekspekulációk is mindennapossá váltak, ami ellen a 72-ben hozott törvény sem használt semmit. E szerint ugyanis a több telekkel rendelkező tulajdonosok csak egyet tarthattak meg, és a többit el kellett adniuk, különben elárverezték azokat, ráadásul azon az egyen is két éven belül építkezni kellett.
A hetvenes évek közepére bizony a jobb helyen lévő nyaralókat már általában 200 000 forint körüli áron lehetett megvásárolni a tulajdonosoktól, de akadt olyan is, aki 700 000-ért hirdette a sajátját. Indoklása szerint a telek egy ősfenyvesben helyezkedett el, és ez indokolta volna a félmilliós felárat. Valójában azonban egy egyszerű ERDÉRT házas földdarabról volt szó, melyen négy aprócska fenyőfa álldogált…
Legyen az első!