Az államilag kötött gombócár ahhoz vezetett, hogy a szocialista fagyipiacot leuralták a maszekok, a triciklik és a csavaros fagyi.
Háromkerekű tricikli, pozdorja házas pénzbedobó, maszek olasz fagyi és csavaros őrület – ugye ismerős a rendszerváltás előtti időszak fagyivilága? Mindezeket egyetlen dolognak köszönhettük, hogy a központi vezetés a szocializmus idején évtizedekig ragaszkodott az 50 filléres gombócárhoz, ez pedig jelentős kihívások elé állította a hazai édességipart.
A fagylalt és annak ízletes változata, az olasz fagyi már a II. Világháború előtt megérkezett Magyarországra, ahol bizony igen népszerű édességgé vált. Akkoriban a magáncukrászok 1-2 forintért mérték gombócát a népszerű finomságnak. Ezen a szemtelenül drága áron kívánt változtatni a központi pártvezetés 1949-ben, amikor a legnagyobb cukrászdák államosításával megalapította a Nemzeti Fagylaltgyár Vállalatot. Két év sem telt el, és az Országos Tervhivatal elnöke egy rendeletben pontosan szabályozta a tisztességes fagyigombóc méretét és árát: így minden vendéglátóhelynek 25 grammos gombócokat kellett szervírozni 50 fillérért tölcsérrel együtt. Ez a félforintos ár velünk maradt egészen az 1980-as évek elejéig amikor is sikerült a gombóc árát 1 forintra, majd másfél forintra tornázni az állami fagylaltozóknak. Ennek a fix árnak a tudatában szinte csodának számít, hogy miként állították elő a gombócokat ennyi pénzből, hiszen az alapanyagok ára 30 év alatt megtöbbszöröződött (de a munkaerő költsége is a négyszeresére emelkedett).
További retró és Balatonos sztorik a Tó-retró könyveiben! Irány a webshop!
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az állami cukrászdáknak rengeteg trükköt kellett bevetniük ahhoz, hogy a fagyin keletkező veszteséget valahogyan pótolják. Volt, aki a tejszínt, a tojást hagyta el a kész fagyiból, ez pedig sokat rontott az ízélményen, és olyan is akadt, aki a szervírozáson és a munkaköltségen igyekezett spórolni. Ennek egyik kiváló példája volt az a pozdorja borítású, pénzbedobó szerkezet, aminek a segítségével nem kellett a fagylaltpult mögött álló kollégáknak a fizetéssel is foglalkozni. Az Élelmiszer Iroda egyik dolgozója által feltalált különleges szerkezetet eredetileg 1953-ban vezették be a KÖZÉRT-boltokban, hogy megkönnyítsék a fizetést és vásárlást. A perselybe 5 fillértől 2 forintig lehetett váltópénzt bedobni és az érméket összefogó két üveglapon keresztül a vásárló és az eladó is pontosan látta, hogy mennyit dobtak be, tehát mennyi árut kell kiadni. Ez az elképzelés alakult át később fagyis pénzbedobóvá, ahol a szerkezetbe annyi 50 fillérest kellett bedobni, ahány gombóc fagyit kért a vásárló. A pultosnak tehát nem kellett hozzányúlni a pénzhez, így gyorsabbá és higiénikusabbá válta kiszolgálás.
Általában azonban ezeken sem sikerült eleget spórolni, így az állami cukrászdák egyéb trükkökhöz folyamodtak. Volt, aki csökkentett a gombócok méretén, vagy drága feléteket adott kötelezően, például piskótát, vagy csokiöntetet 2 forintért. De az is előfordult, hogy a „zenés – azaz zenehallgatási” felárat felszámolták a mobil, tölcséres vendégeknek is, akik le sem ültek a fagyizóban. Volt olyan pórul járt vásárló a Balatonon, aki 1966-ban 8 forintot fizetett az állami cukrászdában négy gombóc fagyiért, ami eredetileg csak 2-be került volna. A legtöbb vendéglátóhely pont a spórolás jegyében indította el triciklis szolgáltatását is, amitől megnövekedett forgalmat és a különleges szervírozási felár révén tetemesebb bevételt reméltek. Hajtani való tricikli volt bőven, hiszen már a háború előtt több száz dolgozott országszerte, amelyek átkerültek az állam tulajdonába. De fagylaltos kollégát nagyon nehéz volt találni, pláne olyat, aki elvállalt egy idénymunkát és nem a saját zsebére dolgozott.
A működtetés nehézségeit látva a pártvezetés számára már az 50-es években kiderült, hogy magáncukrászdák nélkül bizony komoly fagyihiánnyal kell szembenéznie a magyar proletároknak. Ebből adódóan, már az 50-es évek legelejétől megengedett volt a magán cukrászdák és fagyizók működése. A több száz maszek cukrászda pedig leuralta a teljes piacot, különösen a Balatonnál. Egyrészt nekik nem kellett betartani az állami rendeletben meghatározott gombócméreteket és árakat, ráadásul olasz receptúrával és minőségibb alapanyagokkal dolgozhattak, amit jobban kedveltek a vendégek. 1960-ban — lekerekítve — 159 millió forintnyi fagylalt fogyott el országszerte (időközben a falusi cukrászdák száma is 50 százalékkal gyarapodott); 1985-ben pedig már 263 és fél millió forint értékű értékű. Ezek jó részét maszek helyeken nyalta a magyar, mert ott finomabb fagyit lehetett kapni, igaz drágábban.
A piaci igényekre reagálva az állami tejipari vállalatok is igyekeztek felvenni a versenyt a magánkézben lévő fagylaltozókkal. Finomabb ízélményt remélve 1963-ban a Veszprém és Vidéke Vendéglátóipari Vállalat egy új, olaszgyártmányú fagyigépet vásárolt és helyezett üzembe a veszprémi Mézes Mackóban. Ez volt az ország első csavaros fagyi gépe, amely később természetesen megjelent a tehetősebb magán cukrászdák egy részében is. A székesfehérvári Fejér és Komárom megyei Tejipari Vállalat pedig egy új fagylaltdobozoló gépsort helyezett üzembe, ahol dobozos fagyit készítettek, majd pár évvel később Tarcalon és a Budatejnél megjelent a pálcikás Roll és Leó jégkrém is. A jégkrémekre ugyanis nem vonatkozott az állami gombócár, ráadásul ezeket a boltokban is lehetett árulni, nem kellett hozzá triciklis kocsi vagy cukrászda. De ez már egy másik történet, amelyet ITT írtunk meg korábban.